Második? Igen. – avagy gondolatok az utóbbi hetek történéseiről
Valószínűleg nagyon sokan vagyunk, akik éltünk valaha valahogy, amit igazán nem is lehet életnek – maximum létezésnek – nevezni és egy szép napon rádöbbentünk arra, hogy ez közel sem az, ahogyan lehetne és kellene élni.
Sok szó esett mostanában a környezetemben a bántalmazó kapcsolatokról, nagyon benne van a térben ez a téma, nekem is extrán feljöttek az ezzel kapcsolatos tapasztalataim az utóbbi napokban, hetekben. És én még a szerencsések közé tartozom. Azok közé, akik – igaz, rengeteg sérüléssel, sok rám váró munkával, de – ki tudtak jönni egy ilyen kapcsolatból. Tíz évvel ezelőtt tettem meg a lépést és hagytam magam mögött mindent, remélve, hogy a mindenbe a régi énem is beletartozik. Ez persze nem ilyen egyszerű.
A bántalmazás után jönnek a szürke hétköznapok nincs semmi „izgalom”, a megszokott stressz pedig elkezd hiányozni. Na persze nem szó szerint, de az energiája mindenképpen hiányt okoz – tudat alatt. És ilyenkor mit csinál az ember lánya? Teremt magának bántalmazó kapcsolatokat. Bevonz olyan embereket, akik átverik, megcsalják, kihasználják és a legkülönbözőbb módon bántják, hiszen erre van szüksége…
És hogy miért nagy téma ez most nekem? Az elmúlt egy évben (vagy inkább többen) olyan transzformációkon mentem keresztül, ami – csúnya szóval éve – kitakarította az életemből a bántalmazó kapcsolatokat. Szuper emberekkel vagyok körülvéve, nekem vannak a legjobb barátaim, a szeretteim zseniálisak, a munkáimban is csupa-csupa jó emberrel dolgozom együtt, tehát most az van, hogy minden jó…
De mivel évekig a bántalmazás mozgatta az életemet és segítette a túlélésemet, nem tudtam ezzel a helyzettel mit kezdeni – és észre sem vettem. Hetekig szidtam magam, nem törődtem magammal, hisztiztem, virtuális pofozkodásba kezdtem, és folyamatosan azt mondogattam, hogy semmire sem vagyok jó. Nem tudom megcsinálni ezt, nem tudom megcsinálni azt, én ehhez kevés vagyok és utálom magam… Ráadásul mindenkit, aki egy kicsit is a terembe akart jönni vagy esetleg bemerészkedett a határvonalon, elemi erővel ütöttem ki onnan – nyilvánvalóan nem szándékosan. Aztán a legjobb barátnőmmel való beszélgetés rádöbbentett arra, hogy ezt mind azért csinálom, mert épp nincs rajtam kívül bántalmazó kapcsolatom. Csak a magammal való viszonyom.
És ez márpedig nem igazi élet. A bántalmazás nem lehet az élet része. Mert senki nem érdemli meg, hogy bántsák. Sem mások, sem saját maga.
Mert miért is kéne bántanom magam? Mert nem vagyok szépségideál? Vagy mert 36 évesen még nincs saját családom és gyerekem és a társadalom ezt várná el?Vagy attól, hogy hibázni fogok? Na és? Abból is lehet tanulni… Vagy mert vannak rossz napjaim? Kinek nincsenek? Szóval rengeteg dolgot lehetne felsorolni, amiben nem férek bele bizonyos keretekbe, bizonyos dobozokba, bizonyos emberek életébe. De ettől nem vagyok rosszabb, csúnyább, értéktelenebb…
És mikor az ember eljut arra a pontra, hogy rájön, hogy nincs szüksége a bántalmazásra, arra, hogy a földbe tiporja saját magát, na akkor kezdődik a második élet. Ami igazából az egyetlen.
Hiszen egyetlen életünk van. Hát éljük meg! Ne csak létezzünk. Élvezzük! Élvezzük minden pillanatát, éljünk minden lehetőséggel, szeressünk, nevessünk, mert az élet alapjában véve semmi másról nem szabadna, hogy szóljon, csak arról, hogy boldogok legyünk.
• P.R. •